Apám a Kommunista Párt tagja volt. Mivel láttam, milyen sok előnnyel jár ez a családunk számára, arra gondoltam, hogy a kommunizmus olyasmi, amiért érdemes lenne élnem. Részt akartam benne venni, tehát középiskolás koromban kommunista ifjúsági vezető lettem... Úgy éreztem, a küldetésemet teljesítem, egészen az 199-es román forradalomig, amikor a kommunizmus megbukott, és vele együtt az én „dicsőséges" jövőm is.

Tizenhat évesen levontam két világos következtetést: az élet unalmas, és az élet igazságtalan. Elvégzem az egyetemet, dolgozni megyek, összeházasodom valakivel, gyerekeket szülök, megöregszem és meghalok. Az élet unalmas. Pedig az enyém még jobb volt, mint a legtöbbeké. Jó családom volt, jó jegyeim voltak, és megvolt rá a lehetőségem, hogy egyetemen tanuljak. De tudtam, hogy a barátaim többsége gyári munkásként fogja végezni. Az élet igazságtalan.